Antall Gabriella

Jajjj... ki ne mondd!

"Ne beszélj arról másnak, ha probléma van a családodban!"

Szép íve van ennek a tiltásnak is - gyerekkoromban még az volt a visszatérő mondat, hogy "Ne teregesd ki a szennyest!" - aztán sokáig a "Ne mondd, mert nagyon ciki!" vezetett, de inkább mondjuk, hogy "Ez tök gáz!"
Ha már a régi mondások el is fakultak, a lényegi üzenet megmaradt: "szégyelld magad", mert egy családtagod ilyen vagy olyan, vagy mert olyan éppen az élethelyzeted amilyen, vagy éppen nincs valami, aminek lennie kéne és persze mindent vezet az állandó favorit: "ehhez mit szólnak mások". És ez az örökérvényű lelki szorongató ma jobban virágzik, mint valaha a közösségi médiában ömlő szuper kirakat-életek nyomásában.
Mondjuk én se azt mondanám, hogy "fűnek-fának...szennyest elő", de azt igen, hogy akár családtagjaink miatt vagy élethelyzetünk okán és bárminek a kapcsán, ami éppen most nekünk nem adatik meg, nem lenne szabad szégyellnünk magunkat.

2024.02.11.

Ne mondj semmi olyat magadról, amivel visszaélhetnek...

És most nem az internetes csalókra gondolok meg a bankkártya adatokra, hanem azokra a léleknyomokra, amiket akár gyerekkorban sokan megszereztünk, amikor egy barátunknak, barátnőnknek bizalmasan elmondott belső titkunk gúny tárgyává tett minket mondjuk egy egész osztály előtt.
De a szüleink is óva intettek sokszor: "Ne szolgáltasd ki magad azzal, hogy túlságosan bízol az emberekben." Persze van ennek valóság alapja, csak a kérdés az, hogy mi éri meg jobban: nem bízni senkiben és ezáltal nem részesülni a megosztás, az őszinteség és lelki közelség élményéből vagy ésszel bízni, bátran élni, megnyílni és elviselni, ha egyszer-egyszer mégis koppanunk?

2024.02.18.

NA ÉS AKKOR MOST HOGYAN TOVÁBB?

A CIPŐ IS A LÉLEK TÜKRE?! :)

Sokunknak van visszatérő érzése a cipőivel kapcsolatban. Van, aki kicsit mindig fél tőle, hogy koszos a cipője, van aki mindig olyan cipőt választ, ami nem a lábára való, van aki túl nagy gondot fordít a lábbelikre és olyan is van, akinek gyakran megsérül valahogy és mindig kikötődik a cipőfűzője.
Mivel a cipő van a legtávolabb a szemmagasságtól, ezért mindig kicsit a “kirakat mögött van". Általában, amikor felöltözünk a lábbelit vesszük fel utoljára. Tehát, ha önsorsrontók vagyunk, akkor az utolsó esélyünk, hogy elbaltázzunk valamit az aznapi kinézetünkön, így akár az önbizalmunkon, hitelességünkön egy olyan helyzetben, amikor fontosnak gondoljuk a megjelenést. A cipő a legjobb eszköz arra, “hogy kilógjon a lóláb”, ahogy a mondás tartja, tehát leleplezzünk, eláruljunk valamit, amit elfedni szeretnénk. 
A cipőkhöz gyakran társítjuk tudattalanul a saját hitelességünket, a helyünket a gyakorlati életben, önbizalmunkat, szerepünket, a státuszunkat. Mennyire vagyunk önmagunk? A saját cipőnkben járunk vagy másét próbáljuk viselni? Ha így gondoljátok át a cipőitekhez fűződő visszatérő gondolatokat, elég érdekes asszociációk születhetnek.

Bevallom, én a “koszos cipő” szindrómásokhoz tartoztam. Mindig azt éreztem, hogy piszkos a cipőm, valahogy ciki, ócska, ápolatlan. Alapvetően bűntudatra hangolt szemèlyiség vagyok, tehát ehhez termeltem ki a “koszos cipő” ügyet, legyen mindig valami, amiért szégyellhetem magamat. 
Pár évvel ezelőtt a kineziológia szakvizsgámra készültem az Egészségügyi Továbbképző Intézetben, amikor már előző este eszembe jutott, hogy most nem engedhetem meg magamnak a szokásos menetet. Jól kell kinéznem, minden rendben kell hogy legyen. Folyamatosan riogattak minket a vizsga leszámolás jellegével, a teljesíthetetlen elvárásokkal, úgyhogy kellő képpen be voltam parázva. Este szépen kikészítettem a ruháimat, jól kisuvickoltam a cipőmet és hogy száradjon, feltettem a fűtőtestre.

Korán reggel egy utcasarkon találkozatam a csoporttársaimmal és negyed órával a vizsgakezdés előtt, elindultunk az épület felé. Akkor még úgy éreztem, hogy tip-top vagyok minden tekintetben... Persze lenéztem a cipőimre. Mindkettőn megint, alattomosan, nem is értem hogyan, de előjött egy-egy koszfolt. Esett az eső éppen, adta magát az ötlet, a magam hippis módján beálltam egy kisebb pocsolyába, hogy a vizével eltűntessem a foltokat. 
Sikerült is hamar, de aztán két lépés sem kellett és jött egy reccsenés, aztán még egy. Mindkét cipőm talpa levált - egyszerre, egy lépésen belül. És akkor azt éreztem, nincs tovább, megsemmisültem. Megoldás nincs - a vizsga kezdődik, a boltok még zárva.

Hát feladtam, bevállatam a “kilógó lólábbal". A vizsgateremben, pedig úgy közlekedtem, mint egy sífutó. Gondosan ügyelve, hogy menés közben a lábaim egy tizedmásodpercre se hagyják el a talajt. Besiklottam. Aztán siklottam akkor is, amikor az asztalhoz szólítottak, menjek tételt húzni. Annyira lehetetlenül éreztem magam, hogy elfejtettem stresszelni is, mondtam, ami eszembe jutott... Végülis, ezek után már mindegy volt.

A vizsga kitűnőre sikerült, arról hogy a híres-neves bizottság mit gondolt, miért sífutok márciusban az ETI vizsgatermében, nem esett szó. Én pedig a vizsga után egy közelben dolgozó barátnőmtől kértem ragasztószalagot és körberagasztottam a cipőket, hogy hazafelé ne akadjak bele semmibe. 
Akkor elhatároztam, hogy méltó képpen veszek búcsút ezektől a cipőktől és a “koszos cipő" szindrómámtól. A párommal szertartást rendeztünk. Csónakot csináltam, kísérőlevelet írtam és Visegrádnál vízre tettük. A Duna habjai elvitték az ehhez kapcsolódó önbizalomhiányt is, a “kilógó lólábat" is. 
Persze most is van, hogy koszos a cipőm, csak már nem szégyellem magam emiatt.

2019.05.25.

Először viccesnek tűnt, azért kezdtem el fotózni, de amikor megjelent a készülő kép a telefonom képernyőjén már egészen mást éreztem: szomorúságot és fájdalmat. Eszembe jutott, hogy a hozzám segítségért fordulók közül is milyen sokaknak volt ez valóság gyerekkorukban. Az apjukért kocsmába menni vagy éppen állni a kricsmi előtt és várni, mert az az ember, akire rá vannak bízva éppen leugrott, hogy felöntsön valamit a garatra. 
Gyerekként amiben éppen élünk, azt éljük meg a természetesnek. Természetes az is, ha az egyik szülő alkoholista. Természetes lesz az ezzel járó szégyen, a titok. Természetes, hogy velünk sincs rendben valami. Már régen továbblépünk, felnövünk, de a szégyen, a “nem vagyunk rendben” természetes érzése jön velünk. Így szinte természetesen, menetrendszerűen és védtelenül megyünk bele a saját útunkon lévő gödrökbe, ismétlődő csapdáinkba. Csak sokára kérdezzük meg: “Miért? “ 
Pedig lehetne másként is élni, lehetne úgy is, hogy az a gondolat a természetes, hogy nincs mit szégyellnünk és minden rendben van velünk. Ezt az új “természetest" kimunkálni, ilyen előzményekkel más úton járni gyakran marad a felnőttkor nem is könnyű feladatául.

2019.04.12.

Éppen munkába igyekeztem... A Mexikói úton szoktam parkolni, onnantól a jól bevált földalatti. 
Még megálltam jegyet venni. Nem vagyok teljesen jóban a jegyautomatával, mindig valami más kell neki, mint ami éppen nekem van. Ha készpénzem van akkor csak kártyát fogad el, ha nincs nálam készpénz, akkor persze az kell neki. Valójában azt éreztem, hogy egyáltalán nincs kedvem most ehhez a “nyomkodd a képernyőt és lesz ami lesz" procedúrához. 

Megadással kezdtem el túrni a hátizsákom, kerestem a tárcámat, amikor hozzám lépett egy hölgy meg egy fiatal lány:
- Jegyet szeretne? Nekünk van két 24 órás jegyünk, magának ajándékozzuk, elutazunk, ne vesszen kárba. 

Kezembe nyomták a két jegyet és indultak. Én hirtelen arra gondoltam, hogy talán jobb helye lenne másnál, valakinél, aki jobban rá van szorulva vagy éppen pont ketten vannak két jegyre, de csak épp köszönömöt tudtam hebegni és egy kicsit megkönnyebbültem, hogy megúszom a képernyőnyomkodást, mikor elém toppant egy idős néni egy egészen csöpp kislánnyal és kért, hogy segítsek: nem ismeri ki magát az automatán és az unokájának diákbérletet kéne venni, ráadásul félhavit.

Úgyhogy mit volt mit tenni, neki is kezdtünk ennek a számomra misztikusabb feladatnak és hamar kiderült, hogy a nyomkodás rendszerében mégis otthonosan kiismerem magam, viszont semmit sem látok, mert persze az utcán nem hordok szemüveget. A néni boldog örömmel segített, mert ő ellenben látott, ettől egyből kompetensebbnek és magabiztosabbnak érezte magát és mosolyogva olvasta a tapilapot, a kislány pedig büszkén diktálta talán életében először a diákigazolványa azonosító számát, rácsodálkozva, hogy az automata leokézta, szóval személyesen ismeri őt. 

A nagy intézkedésben átfutott rajtam a kérdés, hogy mi lesz a másik napijeggyel. Megint egy pici kellemetlen “nincs kedvem” gondolat. Most kit szólítsak meg? Rajtunk kívül nem állt senki ott. Idegeneket szólongatni...inkább nyomkodok... 

De ahogy a néni és a kislány elindultak, az automatás közösségi élet látványán felbátorodva mellém lépett egy fiatal lány és megkérdezte, tudom-e, hogy hol áll meg az 1-es villamos. Ezt véletlenül éppen tudtam, elmondtam, aztán megkérdeztem, hogy van-e jegye. Nem volt. 

Kapott. Csodálkozott. Mosolygott. Ment. Mint mindnyájan, akik abban az öt percben ott voltunk a Mexikói úton, annál a bizonyos automatánál, aminek mindig más kell.

 2018.08.25.

Van egy kellemetlen szokásom.
Mikor reggelente elindulok otthonról, rendszeresen a lépcső alján üt belém a kérdés: 
“Bezártam-e az ajtómat?”

Mivel a harmadikon lakom, mondhatom, van egy kis önsorsrontás jellege a visszaszaladásnak, mégis gyakran megteszem miközben felérve mindig mindent rendben találok.

Persze jó a reggeli fitness, csak a zumba-jóga-aerobik tréningekkel szemben nem is kecsegtet a “ha a testedet edzed, a lelked is harmóniába kerūl” ígéretével. Viszont ingyen van. 

Jó, ez lehet szempont, meg az is, hogy ettől a kis kitérőtől bizonytalanabbá válik, hogy odaérek-e ahova kell időben. Szóval adrenalin. Pláne a reggeli csúcsban. Most, hogy lebontották a Vidámparkot valahogy pótolni kell az élményt. Miért is nem jártam oda gyakrabban, amíg lehetett? Mégiscsak kevésbé élményszerű adrenalinból állni a dugóban a rakparton, mint fejjel lefelé lógni a sokat megélt Piráton. 

A lépcsőfitness után, a csúcsforgalmon , a reggeli pánikos rohanáson és az elfogyott parkolóhelyeken át tehát igazán hősként érkezhetek a munkahelyemre, valahogy úgy, mint aki már megharcolta a magáét. Aztán este, amikor kedvesem megkérdezi, hogy milyen volt a napom, teljes lelki nyugalommal válaszolhatom, hogy stresszes. Elvárhatom a tapintatot, meg, hogy a fontos kérdéseket még véletlenül se ma beszéljük meg.

 
Jó, de mi történik a lépcső alján, mielőtt visszaszaladok? Félek a rablótól? Aggódom a lakásomért? 
Hát az aggódással én úgy vagyok, hogy mivel az anyukám egész életében túlaggódott mindent, én már az óvodában ehatároztam, hogy csak azért sem leszek aggódós, ha törik-ha szakad, mit nekem a mintakövetés. 
Akkor biztos csak bizonytalan vagyok. Azt gondolhatom, hogy az én teljes körű, rendkívüli kontrollingom nélkül a dolgok veszélyesen rossz irányba fordulhatnak. És ez nyilván akkor történhet meg, ha nem figyelek oda eléggé.

Amúgy tényleg. Soha nem figyelek oda, amikor elindulok. A reggeli rutint nagyrészben az automata üzemmód végzi, miközben én tervezgetek, álmodozom, nagyívű gondolataimmal szárnyalok és hasonlóan nagyívű problémákat oldok meg képzeletben. 

Miközben ma mindenhol szembejön a szinte már elcsépeltnek tűnő gondolat: “Maradj a jelenben! Éld meg a pillanatot.“ 
Megélni, hogy bezárom az ajtót... ez is meditáció. Holnap kipróbálom. 

2018.08.25.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat