A Köderdő

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy lány, aki eltévedt a sűrű rengetegben, amelyet csak Köderdőnek neveztek a környéken élők. A Köderdő a falu határától egy mérföld járásra kezdődött. Ott, ahol a szántóföldek, a ligetek és gyümölcsösök véget értek.

A helyiek furcsa tisztelettel és félelemmel kerülték el a sűrű, nyirkos erdőséget, amely szinte kéken sötétlett a látóhatáron. Még a nyári forróságban is áthatolhatatlannak látszó pára vette körül, talán erről kaphatta a nevét. A falusiak azt tartották, hogy idegen erők lakják, olyan erők, amikkel nem jó szembeszállni. Mindenki maradjon a maga területén, ne merészkedjen idegen vizekre, akkor béke lesz, kiszámítható és biztonságos élet.
Így valójában senki nem tudta, hogy mit is rejt a Köderdő. Sokan, amikor rápillantottak talán az ördögtől féltek, a haláltól és a mindent elsöprő végzettől.

A lány, akit Emíliának hívtak és egy különös napon mégis a Köderdőbe merészkedett. Egy özvegyasszony egyetlen leánykája volt. Szegénységben éltek a faluszéli kisházukban. Az asszony nagyon féltette Emíliát, a széltől is óvta születése óta. Hogy is ne féltette volna, hiszen a gyermek volt egyetlen társa, az egyetlen lény, akit szívéből szerethetett. Férjét nagyon korán ragadta el a halál, még Emília születése előtt. Éppen a Köderdő szélénél lovagolt, amikor paripája megbokrosodott és levetette magáról. A szegény férfi szerencsétlenül esett és a földre érve menten szörnyethalt. A ló pedig ijedelmében bevágtatott az erdőbe és nyoma veszett. Az asszony sokszor úgy gondolt rá, hogy akkor a lovat maga az ördög szállta meg.

Az özvegyasszony gyászában, fájdalma legsötétebb óráiban született meg Emília, aki az első perceitől vigaszt, kapaszkodót jelentett, de gyermekéveire ráült a fájdalom és anyja rettegése, nehogy a tragédia megismétlődjön. Bezárta hát a lányt kicsiny, szegényes kis portájukba. Nem engedte játszani a többi falubéli gyerekkel, nem engedte szomszédolni, sőt iskolába sem. Maga tanítgatta az írás-olvasás tudományára meg a számolásra is. Bár alig-alig volt mit számolniuk hiszen pénzük, jószáguk szinte semmi sem volt. Az asszony virágokat nevelt a kis kertjében, azokkal járt el a heti piacra, ebből tengették az életüket.

Esténként pedig sokat beszélgettek. Az édesanyja ilyenkor mesélt Emíliának. Mesélt arról, hogy milyen veszélyes a világ, hogy mindenhol ott leselkedhet a halál a jeges markával, hogy minden lépés az otthonukon kívül veszedelmes tájakra vihet és aki bajba kerül az nem ússza meg ép bőrrel. Magát a Köderdőt viszont soha nem említette a lányának, hiszen az ő gondolataiban, az ő rettegésében az egész világ, minden ami a kerítésükön kívül esett, maga volt a Köderdő, a kiszámíthatatlan, baljós végzet. Ezeknél a történteknél Emíliát rendre elfogta a félelem és bármennyire vágyakozott megismerni a világot, mint minden ifjúvá serdült gyermek, mégis megnyugvással maradt kis kulipintyójuk négy fala között.

Sokszor szánta szegény édesanyját, a szinte hiábavaló munkálkodását, hogy a mindennapi betevőjüket megkeresse. Fájdalmas volt néznie a nehézséget, ahogy egyedül küszködik a sok virágkosárral a piacra mentében, de az asszony soha nem engedte, hogy a leány segítsen neki vagy elkísérje. Ilyenkor a lelkére is kötötte, hogy nehogy elhagyja a házat és megtiltotta azt is, hogy bárkit beengedjen.

Aztán történt egyszer hogy egy szerdai vásárnapon, amikor az asszony felmálházott és útnak indult, amíg a kapuval bajlódott az egyik kosarát, pont amiben a legszebb, legértékesebb virágai voltak, az udvar kövén felejtette. Emília csak vagy egy fertály óra múlva nézett ki az ablakon. Akkor vette észre a csodás, színes liliomoktól roskadozó kosarat a kapu tövében. Kiszaladt az udvarra, kiáltozott édesanyja után, de azt már sehol sem látta.

Rögtön úgy érezte, hogy utána kell szaladnia, átfutott rajta, hogy milyen szomorú és csalódott lesz az anyja, hogy nem tud elég élelmet hazahozni kettejüknek, a virágok tönkremennek és kárba vész a sok munka, amivel felnevelgették őket.
Már nyitotta is volna a kaput, amikor elöntötte a félelem. A rettegés megmarkolta a szívét és teljes testéből remegni kezdett. Eszébe jutottak az esték meséi, anyja intelmei és leroskadt egy farönkre. Nézte-nézte a virágokat és sírva fakadt.

-“Mi értelme az életemnek, ha nem segíthetek anyámnak? Amiatt is kell ennyit nélkülöznie mert engem óv, etet... Ha utána megyek, megsérülhetek, akár meg is halhatok és ha mégsem halok meg akkor csalódni fog bennem és rettenetesen összeszid.”

Kezébe temette az arcát és szinte megbénult a tehetetlenségtől. A hosszúra nyúlt percet egy fura csiklandós érzés törte meg. Pici, leheletfinom simogatást érzett a bőrén. Mikor felnézett, meglátta hogy egy csodaszép és csodacsöpp pillangó szállt a lábára. A piciny állatka nyugodtan pihent Emília bőrén, láthatóan biztonságban érezte magát. A lány letörölte a könnyeit, nézte-nézte a színes lepkét, csodálta a békéjét és amikor tovaszállt apró szárnyain, megcsodálta a bátorságát is. Látta a pillangót szabadon, félelem nélkül repülni el egészen messze, messze a Köderdő felé.

“Ha ennek a csöpp állatkának sikerül, talán én is képes leszek elindulni.” - gondolta. Karjára fűzte a liliomokkal telt kosarat és kilépett a kapun.
Ütemesen lépkedve gyalogolt végig az utcán, határozottan, magát is bátorítva haladt abba az irányba, amerre az édesanyját szokta látni tovatűnni. Az utca csendes volt, csak egy-egy embert látott a kertjében tevékenykedni. Jó lett volna megkérdezni valakit, hogy merre is tartson a vásár felé, de nem volt sem bizalma, sem bátorsága. Inkább rábízta magát a lábaira, próbált is erőt önteni beléjük és közben a kis pillangóra gondolt.

Lassan elmaradoztak mögötte a házak, aztán az aranykalászt érlelő szántóföldek is. Kíváncsian nézegette ezt a sok új dolgot, de meg se torpant, megállni sem mert, talán leginkább önmagától félt, félt hogy elinal a bátorsága. Így érkezett el a Köderdőig, ami most is kéken, vastag párába burkoltan magasodott a határban.
Emílián tán még erősebb nyugtalanság lett úrrá a Köderdő látványától, észrevette, hogy ettől a ponttól már nincsenek utak, nem tud semerre sem kitérni, csak egy apró ösvény vezet tovább és ez egyenesen az erdő mélyébe visz.

Csak két választása maradt vagy visszafordul vagy nekivág a sűrű ködös bozótnak. Eszébe jutott az édesanyja, látta maga előtt csalódott, gondoktól redőzött arcát, amikor észreveszi, hogy otthon hagyta a liliomokkal telt kosarat és ez a kép annyira fájdalmas volt, hogy akkor, ott erősebbnek bizonyult a félelemnél. Emília nekivágott, elindult befelé a híres neves Köderdő mélyére.

Ment, mendegélt, egyik lábát téve a másik után, a bozót összezárt mögötte, a nap sugara kevéssé tudott áttörni a sűrű lombokon. Teljes volt a csend. Emília már csak a saját lépteit és a saját lélegzetét hallgatta, ahogy egyre szaporább lett. Sietősre fogta - vágyott volna már kikeveredni innen. Ahogy beljebb és beljebb ért egyre inkább elbizonytalanodott. Túl hosszúnak érezte már az utat, a karját ólomként húzta a virágokkal telt kosár. A fény is fogyott körülötte, sötétedett. Ha visszanézett, már nem látta maga mögött az utat, minden olyan egyformának tűnt, elveszettnek érezte magát és nagyon kimerültnek. Lassan beesteledett és Emília rádöbbent, hogy eltévedt; az út, amire kint rálépett nem a vásárba visz. Iszonyatosan kétségbeesett, talán kiálthatott volna, de nem jött ki hang a torkán, a mellkasát vasmarokkal szorította a rettegés és közben az erdő megtelt a sötétség fenyegető árnyaival.

Emília leroskadt egy fa tövébe, hátát a kéregnek támasztotta, magához szorította a kosarat, arcát a virágokba temette és hangtalanul, teljes testével zokogott. Felnézni sem mert, csak várta a véget, várta a halált. Hosszú órák telhettek el így, aztán hajnal felé a kimerültségtől vagy talán a félelemtől menekülve szemhéjai elnehezültek és mély álomba zuhant.
Már megérkezett a reggel, a nap első sugarai bátortalanul törtek át a lombok résein, amikor egy furcsa reszelős hangot hallva Emília felriadt.
-“Mit keresel itt, te leány?” - szólt a hang. Emília képtelen volt válaszolni elképesztő ijedelmében, reszketve nézett körül és a hang forrását kereste tekintetével. A szomszédos fa ágán egy mókus ült, aranyszín bundáján még csillogtak a hajnal harmatcseppjei. -“Eltévedtél?”-kérdezte, de csak némaság volt a válasz.

Emília fejében őrült cikázásba kezdtek a gondolatok. Élesen eszébe jutottak anyja intelmei, hogy hogyan óvta az idegenektől, hogy hogyan figyelmeztette újra és újra, hogy ne bízzon senkiben és hogy a világban csak rémes veszélyek leselkednek rá. Az erdőben töltött éjszakája után, ha lehet még sokkal valóságosabbnak élte meg ezeket a szavakat. Némaságba burkolózott hát, de a mókus közelebb ugrándozott és folytatta:- “Éhes vagy? Biztos éhes lehetsz már... Gyere velem, itt van a közelben az odú, ahol élek, van eltéve dióm, mogyoróm, nálam megreggelizhetsz.”

Emília továbbra sem bízott a mókusban és továbbra sem bírt megszólalni, de bizony nagyon éhes volt és azt érezte, nincs mit vesztenie. Úgyis halál fia ebben végtelen erdőben. Így bizonytalan léptekkel elindult a mókus után.

A mókus otthona egy fa odvában volt, roskadásig tömve az erdő ehető magvaival, vad dióval, mogyoróval. Szívélyesen kínálta az elemózsiát és evés közben Emília is kicsit megnyugodott. Ahogy csillapodott éhsége az ereje is visszatérőben volt, hálásan nézett a mókusra és az utolsó falat dióbéllel a szavai is elindultak. -“Kedves mókus, köszönöm, hogy vendégül láttál. Édesanyám után indultam a vásárba és eltévedtem az erdőben. Tudnál nekem segíteni, hogy hogyan juthatok haza a falumba?” - kérdezte.
A mókus megvakarta a füle tövét, igen tanácstalan arcot vágott, majd így válaszolt: -“Te kedves leány, nem tudok neked segíteni. Nem ismerek ezen az erdőn túl világot. Itt születtem, itt élek, soha nem jártam még túl a bozóton. De menj, menj arra amerre a lábad visz és hátha találkozol valakivel, aki tud neked segíteni.”

Emília hálásan elköszönt a mókustól indult, amerre a lába vitte, kereste az utat vagy inkább csak próbált bízni benne, hogy megtalálja. Ment mendegélt a sűrű erdőben, néha változott a növényzet, néha meg úgy tűnt pont olyan, mint annak előtte. Sokszor hitte, hogy visszaért ahhoz a fához, ahol elaludt este, de a mókust bármerre is kereste, nem volt sehol. A virágok a kosarában kornyadozni kezdtek, vízre lett volna szükségük, ahogy Emíliának is. Lassan a lány is kitikkadt, lábai is elnehezültek, legszívesebben lehevert volna megint egy fa tövébe, de nem mert megállni. Rendre eszébe jutott az édesanyja, mostanra már tudja az eltűnését, biztos halálba aggódja magát miatta. Most már nemcsak magáért, hanem őérte is rettegett. Tovább kell mennie.

Egyszer csak megint valami furcsa zajt halott, mintha szél rázná meg a bozótot. Emília megint nagyon megijed. Egy szarvas állt előtte és csodálkozva meredt a lányra. -“Mit keresel itt te leány?” kérdezte. Ágas bogas agancsa ezüstösen csillogott és a tekintetével áthatóan fürkészte Emíliát, aki félelmében most sem tudott megszólalni. A szarvast nagynak és erősnek látta, az anyai intelmek záporoztak a fejében és csak állt, állt lemerevedve. -“Eltévedtél?” - folytatta a szarvas- “Biztos szomjas lehetsz már... gyere velem, elviszlek az erdei patakhoz, ott csillapíthatod szomjadat és erőre kapsz.” A lány vonakodva indult a szarvas után, de most is azt érezte, nincs mit vesztenie, bár nem bízott az állatban, de nagy szüksége volt a vízre. Így értek oda az erdő patakjához, ami kristálytiszta vizével átszelte a bozótot, megnyugtatóan csörgedezett a kövek között. Emília megkönnyebbülten ivott a patakból, testében szétáradt az éltető víz, érezte amint új erőre kap. Még a kosárban kornyadozó liliomokat is megmerítette a patak hűs habjaiban, jó volt látnia, ahogy visszaköltözik beléjük az élet. Hálásan nézett a szarvasra és lassan a születő bizalommal a szavai is elindultak: -“Kedves szarvas, köszönöm, hogy megitattál. Édesanyám után indultam a vásárba és eltévedtem az erdőben. Tudnál nekem segíteni, hogy hogyan juthatok haza a falumba?”-kérdezte.

A szarvas szomorúan megcsóválta ágas bogas agancsát.: -“Te kedves leány, nem tudok neked segíteni. Nem ismerek ezen az erdőn túl világot. Itt születtem, itt élek, soha nem jártam még túl a bozóton. De menj, menj arra amerre a lábad visz és hátha találkozol valakivel, aki tud neked segíteni.”

Emília elköszönt, a karjára fűzte kosarát és továbbindult. Hálával gondolt a mókusra és a szarvasra is, nélkülük talán tényleg meg is halhatott volna. Elcsodálkozott, hogy pont idegenektől kapott segítséget, hogy akár meg is bízhatott volna bennük. Megint az édesanyjára gondolt, átfutott rajta, hogy talán nem volt mindenben igaza. Ettől kicsit jobb kedve is kerekedhetett volna, de sűrű volt az erdő, az út továbbra sem látszott és az erdei árnyak egyre félelmetesebben rajzolódtak ki a párás levegőben. Mindenütt csend volt, a lány csak a saját lépteit hallotta és a lélegzetét, ami egyre szaporább lett.

Figyelte az árnyakat, a különösnél különösebb formákat, némelyek ijesztően mozogtak, mások mozdulatlanul sötétlettek a formálódó estében. Egyszer csak egy emberi alakra emlékeztető árnyra lett figyelmes, megtorpant, a szíve a mellkasában dobogott, egyszerre rettegett és egyszerre reménykedett.

-“Mit keresel itt te leány?” - szólalt meg egy karcos mély hang és egy vénségesen vén tölgyfa törzse mögül előlépett a Fekete Ördög. Emberi ruhát viselt, hátát alázatosan meghajlította, foghíjas szájával nyájasan mosolygott és kezét nyújtotta Emília felé.
A lányban felülkerekedtek a remény érzései, eszébe jutott a mókus és a szarvas és reszkető hangon ugyan, de meg bírt szólalni:
- “Édesanyám után indultam a vásárba és eltévedtem az erdőben. Tudnál nekem segíteni, hogy hogyan juthatok haza?” Az Ördög tán még nyájasabban mosolygott és így válaszolt: -“Ha nekem adod a szép virágaidat, hazavezetlek szívesen.” Megörült Emília, adta hát, hogyne adta volna a liliomokkal telt kosarat az Ördögnek és boldogan követni kezdte át a bozótokon, az erdei úttalan utakon. Sokáig mentek, tán órák is elteltek, amikor egy nagy sziklabarlang szájához értek. A barlang bejáratát egy óriás bokor takarta el. A bokor ágain megannyi nagy és éles tüske sorakozott, de az Ördög a puszta kezével úgy hajlította el az ágakat, hogy fel sem szisszent.
-“Megérkeztünk.” -mondta széles vigyorral, Emília közben beledermedt a döbbenetbe.
-“De én nem itt lakom...” szólalt meg bátortalanul nagy sokára.
-“Nem-e?” - horkant fel az Ördög - “Mostantól biza ez az otthonod. Engem fogsz szolgálni szépen, szorgosan, különben nem kegyelmezek. Úgy látom pont jó leszel feleségnek is. Egy év múlva - a Gonoszok Bálján egybekelünk.” - azzal fogta Emíliát és teljes erejéből belökte a barlangba, utána vágta a liliomokkal telt kosarat, majd velőt rázó hahotába kezdett. Rettenetes hangját felerősítették a barlang falai, a tüskés bokor pedig bezáródott mögöttük.

Emíliára rettenetes napok vártak. A hideg, koszos és bűzös barlangban csak főzött és főzött nap nap után az Ördögnek, reményét teljesen elveszítve, állandó rettegésben. Éjszakáról éjszakára pedig csak sírt és sírt a barlang sarkában, mintha soha nem apadnának el a könnyei. Az édesanyjára gondolt, aki talán már szintén elvesztette a reményt, hogy valaha viszontlátja Emíliát. Mit nem adott volna érte, ha még egyszer, akár csak egyetlen percet is tölthetett volna a falu végi kisházukban.

Így követték egymást a napok, a mostoha nappalok és a fájdalmas éjszakák, miközben a Gonoszok Bálja fenyegetően közeledett.
Emília közben kiismerte az Ördögöt. Tudta hogyan szereti az ételt, hogy mikor milyen hangulatban van, hogy mikor hogy kell vele vigyázni. Tudta az esti rituáléit, ahogy hosszan fésülgeti három szál haját csorba tükrében lefekvés előtt. Ilyenkor az ördög mindig a kedvesebb hangján szólt, megköszönte a hajszálaknak, hogy erőt adnak neki és sebezhetetlenné teszik a testét. Aztán elnyújtózott a földre terített állatbőrökön és nagy horkantásokkal elaludt.

Emília sokszor gondolta ilyenkor, ahogy a horkoló patás testet nézte, hogy inkább a halált választja, mintsem hogy az Ördög felesége legyen. Aztán egyik éjjel könnyeinek záporozása közben belévillant egy gondolat. Elhatározta, hogy bárhogy is lesz, bárhogy is történjen, de megszökik a patás barlangjából.

Másnap alig várta az estét, várta, hogy az Ördög álomba szenderüljön. A patás sokáig húzta az időt, ráérősen kérődzött az ételen, hosszan szemlélgette magát csorba tükrénél. Akkurátusan fésülgette a hajszálait, vigyorát és foghíjait is büszkén nézegette, már előre készült az esküvőre. Aztán nagy nehezen, éjfél tájban végre elnyúlt a tűz mellett és lassan, pokoli vigyorával az ábráján álomba szenderült. Emília eddig úgy tett mintha aludt volna, de ekkor lassan kinyitotta a szemét és nagyon óvatosan, hogy zajt ne csapjon felegyenesedett. Belül, minden porcikájában remegett, de minden erejével igyekezett megfékezni a testét, tudta hogy nagyon pontos és teljesen észrevétlen mozdulatokkal van csak esélye.

Óvatos lépteivel elsétált a barlang legtávolabbi szegletébe. Ott hevert összetörve a virágkosara, benne a teljesen kiszáradt liliomok maradványaival. Az Ördögöt ez valójában sosem érdekelte, Emíliának meg nem volt szíve tűzre dobni, ennyi maradt csak a korábbi életéből. A virágok alatt ott lapult édesanyja szeretett ollója, amivel a liliomokat vágta le piacra menvén. A lány óvatosan elővette az ollót és az Ördöghöz lopakodott. Közeledve minden figyelmét a patás lélegzetére irányította, hogy megérezze, milyen milyen mélyen alszik. Ahogy minden idegszálát a figyelemnek szentelte, úgy szorult ki szívéből a félelem, egyre határozottabb és határozottabb lett.

Egész közel hajolt az Ördöghöz, olyan közel, amennyire sosem volt még. Szinte összeért az orruk. Amikor meggyőződött róla, hogy az alvás elég mély, két ujja közé csípte az Ördög egyik hajszálát és a virágos ollóval tőből levágta. Aztán így tett a második szállal, majd a harmadikkal is. Zsebre tette az ollót és a három hajszállal a markában elindult a tüskebokor felé. Óvatosan megfogta az egyik ágat nem törődve a tüskék okozta fájdalommal. És ahogy az első csepp vér kiserkent az ujjából, hát csodák csodája a bokor magától megnyílt előtte. Emília egész testében érezte a megkönnyebbülést és futásnak eredt. Mikor visszanézett meglepve látta, ahogy a bokor az óriás tüskéivel visszazár, talán örökre eltakarva a barlang száját.

Hát futott-futott Emília, ahogy csak a lába bírta a sötét rengetegben. Kezében világított a három hajszál, mint egy fáklya. Mire hajnalodni kezdett már teljesen kimerült, de annyi ereje még így is maradt, hogy rácsodálkozzon, hogy az erdőben feloszlott a pára és a kelő nap sugarai gát nélkül törnek át a lombokon. Minden sokkal barátságosabbnak látszott, mint annak előtte.

Ahogy így körbe-körbe nézegetett, hirtelen egy lóval találta szembe magát. A ló csapzott volt és sovány, szőre fakó csomókban borította testét, bánatos szeme fátyolosan csillogott.
- “Mit keresel itt te leány?” - kérdezte csak úgy, mint a többiek. Emília most a szívében érezte, hogy megbízhat a lóban és rögtön válaszolt.
-“Csaknem egy éve eljöttem édesanyám házából, hogy a piacra utánavigyem az otthon felejtett virágkosarát. Eltévedtem az erdőben, aztán a Fekete Ördög fogságába estem. Sikerült megszöknöm és most keresem a hazautat a falumba. Tudsz nekem segíteni?”

A ló szeretettel emelte Emíliára a tekintetét. - “Ismerlek téged.” - mondta. -“Még a születésed előtt édesapád paripája voltam, az izmaim erővel teltek, a szőröm meg olyan volt, mint az arany. Apád az én hátamról esett le a mező szélén véletlenül, azóta bolyongok itt a Köderdőben. Szégyenemben, félelmemben, bánatomban képtelen voltam visszamenni a faluba. De ismerem a járást, nagyon is jól ismerem. Kiviszlek az erdő széléig aztán visszajövök.”

Emília hálával és megbékélve nézett a lóra: - “Köszönöm neked. Megmented az életemet. Gyere velem haza. Örülnek majd nekünk. Édesanyám téged is és már engem is holtnak gondol. Általad fogja visszakapni a lányát. Szeretni fog és otthont ad neked, ahol végre együtt lehetünk.”

A ló szemében könnyek gyűltek, meghajtotta a hátát, Emília felült rá és szelíd ügetésben elindultak ketten végre ki a Köderdő rengetegéből. Innen már könnyű volt az út, a bozót megnyílt, az ágak elhajoltak útjukból. Az eddigi csöndet madárdal töltötte be. A köd teljesen felszállt és a sötétkék lombok életteli zölddé alakultak, mindent átjárt a leveleken átszűrődő napfény melege.

Kiérve a mezőre mindkettejük szívét elöntötte a boldogság. A hazatalálás boldogsága. Az özvegyasszony öröme leírhatatlan volt, nincsenek is rá szavak, nem is próbálkozom sorokba önteni. Hát még a csudálkozás, ami ezt követte.
Ahogy a leány a kis konyhájuk asztalára letette az Ördög három hajszálát az rögvest három pénzes tarisznyává változott. Soha többé nem kellett nélkülözniük.

Azt meg mondanom sem kell, hogy Emília egy esztendővel ezután férjhez ment a falu legnyalkább legényéhez tiszta szerelemből és édesanyja áldásával. Az esküvői hintót a leány legjobb barátja, a Köderdőben megtalált ló húzta, újra kifényesedett szőrrel, felcicomázva, emelt fővel.
Itt a vége, fuss el véle.

 

 

 

 

Oldal: Meseoldal
Antall Gabriella - © 2008 - 2025 - eletvezetesitanacsado.hupont.hu

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat